Vissza a természet(es)hez: folyóvizek renaturalizációja

Egyenes meder helyett élő, szigeteket alkotó folyó. Képek forrása

A folyószabályozásokat a 18. századtól jogos igények hívták életre: akkoriban minden négyzetméter szántóföldre égető szükség volt, az árvízveszély elleni védekezés, az egészségtelen, maláriás mocsarak megszüntetése elsődleges volt. Ezek természetesen ma is érvényes feltételek, viszont látható, hogy a folyóvizek szabályozásában kissé átestünk a ló túloldalára. Jellegzetes magyar jelenség a burkolt mederben nyílegyenesen futó "patak", ahol még fák se nőnek, nőhetnek a parton. Napjainkban, a csapadékviszonyok szélsőségessé válásával pedig hol tele van a meder, hol alig csordogál valami a betonlapok között. A rendkívül ingerszegény állapotot, ami sem a szemlélőnek, sem az élővilágnak nem kedvező meg lehet haladni. Pontosabban vissza lehet térni a természetközelibb állapotokhoz. Kifejezetten riasztó idegen szóval ez a renaturalizáció, vagyis a "visszatermészetesítés". 

 A Rákos-patak budapesti szakasza - az ország bármelyik belterületi patak-szakaszánál készülhetne hasonló fénykép. Kép forrása

A magyar és európai vízrendezések kétségtelenül hőskorszakot jelentettek. Akkor az volt a fő cél, hogy minél nagyobb területet lehessen mezőgazdasági termelés alá vonni, hiszen egy-egy rosszul sikerült mezőgazdasági év egész térségeket fenyegetett éhínséggel. Így a folyók és patakok tulajdonképpen vízelvezető csatornákká alakultak, amik legfőbb feladata a fölös csapadék minél gyorsabban és egyszerűbben való elvezetése volt. Ezért alakultak ki a hazánk kisvízfolyásait jellemző hosszú, egyenes medrek, amik alját le is burkolták a nagyobb hatékonyság és erózióvédelem miatt, hiszen a szűk szelvényekbe kényszerített víz gyorsan kimélyítette volna a medret. Hasonló folyamatok zajlottak a nagyobb folyók mentén is, a Tisza, a Duna, a Kőrösök és megannyi közepes folyó kanyarulatait átvágták, az így létrejött holtágak egy részét is bevonták a mezőgazdasági termelésbe. Megannyi pangóvizes, mocsaras terület tűnt el, így visszaszorult a török hódoltság után elterjedt malária is. A kezdeti problémák és hibák ellenére (1879-ben a rosszul és hiányosan végrehajtott Tisza-szabályozás miatt tarolta le a folyó Szegedet) az így létrejött rendszer jól működött. Mondhatnánk, túl jól működött: az Alföld talajvíz-szintje leszállt, az átalakult folyók és patakok ökológiai sivataggá váltak, a galériaerdők kiszáradtak, az évszázados ártéri gazdálkodás, ami az időszakos elöntésen alapult, megszűnt. A táj kietlenné, ipari jellegűvé vált. Ezt tetézi az utóbbi években átalkuló csapadékeloszlás is: tavasszal a felesleges víz elvezetése a probléma, majd pár hónap múlva aszály tombol, viszont öntözni már nincs miből. Európa legnagyobb részén hasonló folyamatok zajlottak, viszont egyre több helyen alkalmazzák a renaturalizációt (utóbbi szó helyett a visszaalakítás kifejezést használjuk a továbbiakban).

A Dráva osztrák szakasza Kleblach falu fölött 1999-ben, és a visszaalakítás után, 2013-ban. Kép forrása

A folyók visszaalakítása természetesen nem egyszerű folyamat. A legfontosabb szempont továbbra is az árvízvédelem, semmi esetben sem fordulhat elő, hogy a "visszavadított" folyó emberéletet, településeket, vagy akár utakat, vasútvonalakat veszélyeztessen. Voltaképpen a folyók visszaalakítása az árvízi védekezést éppen, hogy segíti, hiszen a végigvonuló árhullám nagyobb területen tud szétterülni. Viszont ebből is látható, hogy a folyók visszaalakítása minden esetben mezőgazdasági területek beáldozásával jár. A fenti kép is mutatja, hogy az egykori mellékágban és a túlparton létesített szántóföldek visszaalakultak ártérré. Ez jól tükrözi a szemléletbeli változást: a gazdáknak földeket kellett feladniuk, viszont a víz hosszabb ideig van jelen a területen, így megszűnik a terület kiszáradása, vagyis a megmaradt földeken kevesebbet kell öntözni, jobb terméshozamok érhetők el.

A svájci Reuss-folyó Sins város feletti szakasza. Kép forrása

A svájci Reuss-folyó renaturalizációját húsz éve kezdték el. Jelentős partmenti területeket adtak vissza a folyónak, ahol a mélyebben fekvő részeken újra megjelentek a mellékágak, míg a kicsit magasabban fekvő helyeken dús rétek alakultak ki, ahol már nem növénytermesztés folyik, hanem legeltetnek. Az így visszaalakuló széles ártér az árvízproblémát is segít kezelni, hiszen a területek magas vízállás esetén tulajdonképpen árvíztározóként funkcionálnak:

A visszaalakított ártér a Reuss 2021-es áradása idején. Kép forrása

Az Inn-folyó visszaállításának tájékoztató helyszínrajza. Kép forrása

Az Inn-folyó svájci, Zuoz városa menti szakaszának visszaállításáról 1992-ben születtek az első tervek, magát a munkát 14 évvel (!) később, 2006-ban kezdték el. A kiadott tájékoztató füzetben közölt helyszínrajzon látható, hogy a munka nem volt egyszerű: a folyóparton országút vezet, így a visszaállítást csak az egyik oldalon tudták végrehajtani, az út felől gondoskodni kellett a partvédelemről, mert a beavatkozások után megváltoztak a vízviszonyok. 

A korábban csatorna-szerű mederben futó, visszaalakított Inn-folyó Zuoz fölött. Kép forrása

Maga a folyóvisszaalakítás komoly vízépítési munka. Tulajdonképpen ugyanazt kell végigcsinálni, amit a 18-19. századtól elkezdtek, csak épp visszafelé. A Genf melletti Aire folyót is ekkor csatornázták, hogy a környező kertészetek innen öntözzenek. A csatornát 2015-ben alakította vissza a város folyóvá, a munkákról drónvideó is készült:

A videón jól látható, hogy a visszaállítás itt is korlátozott volt, hiszen a szomszédos szántót és a part menti utat nem lehetett felhagyni, viszont a munkák során még a mellékágakat is "előkészítették" a folyónak. A helyreállított folyók és patakok természetesen ökológiai gazdagodást is hoznak, a korábban átszáguldó víz hosszabb ideig jelen van, újraélesztve az egykori életközösségeket. Ezek jelentőségét jól érzékelhetjük, ha belegondolunk, hogy a Kárpát-medence legnagyobb ökológiai értékei közé tartozik a Gemenci-erdő, vagy az Eszék feletti Kopácsi-rét, amik szinte véletlenszerűen maradtak ki a folyószabályozási munkákból.

Svájci patak visszaállítási munkálatai. Jól látható, hogy a beavatkozás nem kis léptékű. Kép forrása

A Müncheni Isar egy szakasza 2011 előtt és után. Képek forrása

Nagyszabású visszaállítás zajlott az Isar-folyón is 2000 és 2011 között. Ez azért is különösen látványos beruházás, mert a folyó áthalad München belterületén is. Mielőtt a budapesti párhuzamokat keresnénk, rögtön le kell szögezni, hogy az Isar a Duna mellékfolyója, vagyis jóval kisebb, viszont alpesi folyóként rendkívül ingadozó vízállású, így mindigis nagy áteret hagytak szabadon. Ebben a keretben tudtak dolgozni a tervezők visszaállítás során, tulajdonképpen az történt, hogy az egyenes, csatornaszerű medret megbontották, és az ártéren visszaállították a mellékágakat. Így jött létre a fűzfa-sziget, ami a képeken középen álló fáról kapta nevét. A fa egyben jó támpont is, hogy érzékeljük a változásokat.

Az Isar müncheni szakasza 1711-ben, 1808-ban, 1891-ben, a folyószabályozás után, végül 2011-ben a visszaállítás után. Kép forrása

A fenti négyes kép mutatja, hogy a város fejlődésével hogy szorult egyre kisebb helyre az Isar, végül, hogy a visszaállítás tulajdonképpen mennyire korlátozott volt. Bár ez a korlátozott visszaállítás is igen jelentős eredményeket hozott:

A visszaalakított Isar közkedvelt városi strand (a háttérben a város távfűtőműve). Kép forrása

A paksi atomerőmű hűtővízcsatornája a Mogyoródi-patak, kétoldalt magas töltéssel, háttérben a Megyeri-híd. Kép forrása

Mielőtt azt hinnénk, hogy a vízfolyások vissszaállítása egyfajta nyugati úri huncutság, érdemes elgondolkodni, hogy hosszú távon mi a jobb megoldás? Folyamatosan küzdeni az egyre magasabb árvizek ellen, miközben a szomszédos szántóföldek kiszáradnak, úgy tekinteni folyóinkra, patakjainkra, mint vízelvezető csatornákra, vagy törekedni arra, hogy a lehető legtermészetesebb állapotba visszaállítva kihasználjuk az a bennük rejlő óriási potenciált.