Fellner és Helmer: egy színháztervező multicég története
12 színházépület a negyvennyolcból: Odessza, Szeged, Nagyvárad, Budapest-Vígszínház, Fürth, Bécs, Wiesbaden, Kecskemét, Zürich, Zágráb, Gießen, Prága. Képek forrása
Az építészet fejlődésével és bonyolultabbá válásával kialakultak a specializálódott építészirodák. Ezek közül talán leghíresebb a bécsi Fellner és Helmer cég, ami Közép-Európa szinte mindegyik nagyvárosában összesen 48 színházépületet tervezett. Sikerüket egy rendkívül jól működő terv kifejlesztése alapozta meg, ami egyszerre volt elegáns, jól üzemeltethető, tűzbiztos és nem utolsósorban olcsó. Ezt az alaptervet a telekadottságokhoz, befogadóképességhez igazítva "gyártották" a színházterveket. Térségünkben szinte kivétel az olyan nagyváros, ahol nem a cég tervezte a színházat: Kolozsvártól Pozsonyig, Odesszától Salzburgig, Fiumétól Prágáig állnak az általuk tervezett épületek. A jó tervet ráadásul kiváló üzleti ötletekkel vegyítették: már a nevük - Ferdinand Fellner és Hermann Helmer - is úgy hangzott, mint egy frappáns álnév (mindkét építésznek ez az igazi neve), ráadásul a pályázatokon rendszeresen éltek azzal az eszközzel, hogy a terveik megvalósításának idejét és és a kivitelezés árát felültervezték, majd a kellemesen meglepődött városok olcsóbban és jóval korábban vehették át a kész színházépületeket. A cég története szinte egybeesik az Osztrák-Magyar Monarchiával: 1871-ben társult a két frissen végzett építész, majd a negyvenéves virágzásnak az első világháború vetett véget: megrendelések hiányában az iroda csődbe ment, majd az akkor már idős alapítók is elhunytak, gyerekeik nem vitték tovább a vállalkozást. Hátramaradt viszont egy rendkívül gazdag életmű. A legendák szerint a 48 színház nem csupán kiválóan sikerült, hanem olcsó is volt: összes bekerülési költségük is kevesebb volt, mint a párizsi opera építésének összege.
Az egykori Népszínház, később Nemzeti Színház a Blaha Lujza téren. Kép forrása
A színházak közül sajnos jónéhány megsemmisült mára: a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház a szocialista városrendezés szinte jelképpé vált "áldozata" lett, a tatai Várszínházat szintén lebontották.
Temesvár, szálloda és színház az átépítés előtt és után. Képek forrása
Más műveket átépítettek: ennek egyik bizarr példája a temesvári színház, ami az 1920-as években neobizánci-román nemzeti stílusú középrészt kapott, amivel szimbolikusan is elveszett a város elegáns, közép-európai jellege.
A Budapesti Operettszínház. Kép forrása
A cég nem csak a színházak, hanem a mulatók, koncerttermek specialistája is volt. A budapesti Somossy-orfeum is ilyen mulatónak épület, de ma ez is színházként működik. Keresve sem lehetne jobb helyet találni az operettszínház számára, mint egy hamisítatlan 19-század végi Fellner-Helmer épületet.
A pozsonyi színház. Kép forrása
Az osztrák cég sikereit természetesen a konkurencia féltékenysége kísérte, ami Magyarország esetében nemzeti színezetet is kapott. Az akkor már működő építészkamarában folyamatosak voltak a feljelentések, a pályázati óvások az "osztrák multi" ellen, de nem volt mit tenni: a városvezetők és egyéb szervezetek szinte mindig az elegáns, könnyen és gyorsan kivitelezhető terveket akarták megvalósítani, ráadásul keveseknek volt ehhez hasonló színházépítő referenciájuk. A cég kevés kudarcának egyike épp a budapesti operaház, ahol Ybl Miklóssal kellett megmérkőzniük, ahol persze alulmaradtak.
A Bolgár Nemzeti Színház Szófiában (fent) és az egykori Kolozsvári Nemzeti Színház (lent). Képek forrása
Az iroda által tervezett színházak természetesen hasonlítanak egymásra, ugyanakkor mindegyik különböző. A századfordulón épültek a fent is láthatató, kis tornyokkal ellátott épületek Szófiában, illetve Kolozsváron. Hasonlók, mégis látható, hogy nem adták el kétszer ugyanazt az "árut".
Az odesszai operaház nézőtere. Kép forrása
A kép szinte bármelyik Fellner-Helmer színházban készülhetett volna, a különbség csupán a páholyszintek számában van. A mára már hagyományos belsőépítészeti kialakítást alkalmazták, elegáns fehér-arany-bársony színű tereket hoztak létre, amik nem utolsó sorban kiváló akusztikájúak és minden székről jól lehet látni a színpadot. A megközelítési mód is a céghez kötődő újítás: a különböző emeletekre elkülönített lépcsőházak vezettek, ami vészhelyzet esetén rendkívül gyors kiürítést tesz lehetővé. Folyamatosan fejlesztették a biztonság - és színpadtechnikai megoldásokat is.
A nagyváradi színház New York-i hangulatú tűzlépcsője. Kép forrása
A korszak építészetében a legnagyobb problémát a tűzbiztonság jelentette. Akkoriban nagyságrendekkel többen, tömegek jártak színházba, vagy mulatóba, ahol szinte fürtökben lógtak a nézők a páholyokból. Szinte folyamatosak voltak a színháztüzek, a legsúlyosabb a cég pályájának elején, 1881-ben történt, mikor a Bécsi Ringtheater katasztrófájában majdnem 400-an haltak meg. Ezt követően vezettek be olyan ma már magától értetődő előírásokat, hogy a bejárati ajtóknak kifelé kell nyílniuk, vagy hogy a színpad és a nézőtér közé tűzbiztos, azonnal lezuhanó "vasfüggönyt" kell beépíteni. Szintén ekkor írták elő, hogy a színházakat minden oldalról szabadon kell hagyni, egyrészt hogy a tűzoltók hozzáférjenek az épülethez, másrészt pedig, hogy a tűz ne terjedjen tovább.
A szecessziós klagenfurti színház. Kép forrása
Az évtizedek során az "üzem" megbízhatóan szállította a színházterveket. A tartalom nem változott, hiszen az szinte tökéletes volt, viszont a forma átalakult a divatnak megfelelően, és a húszadik század fordulójától az iroda szecessziós stílusban dolgozott tovább. Annak is a dekoratív, jellegeztes bécsi változatában, Otto Wagnert követve. A klegenfurti színházat 1910-ben adták át, ez az egyik legutolsó épület. Aztán véget értek a békeidők, majd felbomlott a Monarchia, csődbe ment az iroda és meghaltak a tervezők. Fennmaradtak viszont szép, elegáns és máig jól működő színházépületeik, igazi közép-európai építészeti hagyatékként.