Ezen meg mit védenek? Az örökségvédelem szélesedő köre

A sokak számára egyik legmegdöbbentőbb védelemre javasolt épület: az Arany János utca 6-8 alatti irodaház. Kép forrása

Az elmúlt időszak talán legjelentősebb örökségvédelmi híre volt, hogy a Főváros egy listát állított össze a helyi védelem alá helyezendő épületekről. Az érintett épületek nagy része a későmodern korszakból, vagyis az 1956-1990 közötti korból származik. Egy - kissé előre lefutottnak tűnő - társadalmi egyeztetést is szerveztek, ahol véleményezni lehet a védetté nyilvánítandó épületeket, és további védésekre lehet javaslatot tenni. Milyen szempontok vezették, vezethették a lista összeállítóit? Valóban értékes épületekről van szó, vagy csak szubkultúra védi az általa értékesnek tartott objektumokat? Egyáltalán melyik építészeti korszak számít értékesnek és melyik nem?

Az Üllői út - Nagykörút találkozása 1969-ben, háttérben az Iparművészeti Múzeummal. Az árkádos épületet és a balra látható lottóházat is tartalmazza az új fővárosi védettségi-lista. Kép forrása

A későmodern építészet hibái - és értékei

A későmodern építészet hibáival és elutasítottságával korábban az Architextúra külön posztban foglalkozott. A hagyományoktól elforduló vízszintes tagolás, a történeti városszövethez való tudatos nem-illeszkedés, a megbukott társadalommérnöki kísérletek, a különösen a szocialista országokra jellemző silány építőanyagok és műszaki megoldások mind-mind hozzájárultak a korszak építészetének elutasítottságához. Emellett hozzá kell tenni, hogy a közelmúlt "retró" divathulláma után ismét értékelni kezdték leginkább a hatvanas évek formatervezési, ipar- és belsőépítészeti megoldásait (ehhez az is hozzájárult, hogy felnőtt egy olyan generáció, akinek nincsenek emlékei egy kagylófotelről vagy egy pöttyös bögréről). Ráadásul a későmodern építészetnek (ami sokan kevernek a szocreállal, tévesen), születtek ízléses, különösen városépítészetileg jó megoldásai. A képen látható Üllői út-Nagykörút kereszteződés épp ilyen. Az 56-os forradalom előtt a két főútvonal egy szűkös kereszteződésben találkozott, ahol egy eléggé "zűrzavaros" magasságú és emiatt magas takaratlan tűzfalakkal rendelkező tömb zavarta meg az Iparművészeti Múzeum feltárulását. A forradalom és szabadságharc során ez a Corvin közzel szomszédos szakasz szinte második világháborús léptékű károkat szenvedett, így a sarok két pontját újra kellett/lehetett tervezni. Ekkor épült a Corvin-közhöz tartozó lakóépület a földszintjén (a mára sajnos valóban megkopott) elegáns árkádokkal és a szemközti oldalon a lottóház, ami visszahúzódik, így lehetővé téve, hogy az Iparművészeti Múzeum kellőképpen feltáruljon a Nagykörútról, javítva egy régi városépítészeti hibát. 

Változó korok, változó megítélés

A késő historizáló Nagykörút egyik legjellegzetesebb épülete, a New York-palota. Kép forrása

Az elmúlt évtizedekben a kiterjedt a műemlékek, illetve védett épületek köre mind az építési korszakokat, mint a funkciókat tekintve. A 19. század végén a szatmári béke időpontját (1711) tekintették korszakhatárnak, ami azt jelentette, hogy a barokk és klasszicista épületek nem estek védelem alá (ekkor még bőszen bontogatták az értékes 18. századi épületeket). Később már 1848, illetve a kiegyezés 1867-es időpontja volt alapvetően figyelembe veendő a műemlékké nyilvánításoknál. A két világháború között és a szocializmusban nem értékelték, sőt esetként kifejezetten elvetették 19. század második felének historizáló építészetét és a szecessziót. A kiemelkedő épületek (Nyugati pályaudvar, Operaház, Ybl, Lechner épületei) védelmet kaptak, de az, hogy a pesti belváros, a nagykörút bérházai komoly értéket képviselnének, csak a nyolcvanas években vált magától értetődővé (kifejezetten a modern ellencsapásaként). Az évek előrehaladtával előtérbe került és divatossá vált a két világháború közötti korszak neobarokk, art deco és bauhaus jellegű építészete. Az utóbbi években pedig egyre többen hívják fel a figyelmet a szocreál, sőt a későmodern építészet jó minőségű (illetve csak a szakértők számára értékes) alkotásaira, és itt is megfigyelhető a retró korszak "retrója". Hasonlóképpen változás figyelhető meg a funkciókat tekintve: eleinte csak a "magas építészet" alkotásai voltak védendők, később egyre nagyobb figyelmet kaptak a népi építészeti emlékek, később pedig az ipari emlékek is. 

Építészeti érték vagy egy szubkultúra kedvencei?

A kép készítése óta már lebontott teherelosztó. Kép forrása

A későmodern építészet körüli vitákra jó példa - az azóta már lebontott - budai teherelosztó esete. "Finom kortárs illeszkedés", "alázatos tömegformálás", "szellemes utalás a történeti kontextusra"- hallatszott a bontást ellenzők táborából, míg az ellenoldal véleménye tömören összefoglalható: "ronda". Noha szakmai szemmel valóban látható a tervező igyekezete, hogy finoman és kortársan illeszkedjen, szellemesen utaljon és alázatos legyen, az épület ugyanúgy osztozott a későmodern építészetet övező közgyűlöletben, mint az azóta szintén lebontott birminghami könyvtár, vagy a hannoveri Kröpcke-ház. A már amúgy is elbontott ház védelmére viszont meg kell jegyezni, hogy a korszak rendkívül silány anyagai és építőipari megoldásai még a legjobb tervezői jószándékot és jóízlést is keresztül húzták - mondjuk ez nem mentség, inkább magyarázat a későmodern építészetet övező megnemértettségre. 

Mi a valódi érték és mi a "múló szeszély"? 

A szintén védelemre javasolt Gellérthegyi víztározó. Kép forrása

A sok baklövés és modorosság mellett természetesen a későmodern korszakban is születtek komoly és védelemre érdemes értékek, különösen a Balatonnál. A Gellérthegyi víztározó különleges belső tere (ahol az áramlástanilag kialakított belső miatt jóval kevesebb vegyszeres tisztításra van szükség) egyértelműen ilyen. A technológiai minőség mellett az építmény tájbaillesztése is mintaszerű, úgy sikerült az óriási létesítményt elrejteni a rendkívül érzékeny területen, hogy az alig észrevehető. Az avatáskor még némileg feltűnő, de akkor sem zavaró falakat az időközben megnőtt és ráfuttatott növényzet szinte teljesen eltakarja. 

A víztározó az avatás idején. Kép forrása

Hasonlóképpen jó minőségűnek tekinthető a Ganz utca egyik 1970-es években épült társasháza (tervező P. Mueller Éva). A kék kerámiacsempék megítélése természetesen ízlés dolga, de az utóbbi évek sokszor rendkívül ingerszegény, lakótelep-szerű társasházait elnézve egyértelmű a különbség a Ganz utcai javára (persze egy alapos és szakszerű felújítás nem ártana):

Hasonlóképpen kifejezetten értékes a Bercsényi utcai társasház, aminek homlokzatát a teraszok és a zárt ablakok váltakozása teszi mozgalmassá. Az épület mai állapota a "pesti bérház-sors" modern kiadása: az illegálisan beüvegezett teraszok és az ad hoc cserélt ablakok sajnos szinte teljesen tönkretették az eredeti hatást, egy műemléki igényességű felújítás itt is nagyon szükséges lenne:

A közízlés és az alkalmazott megoldások miatti avulás miatt a korszak épületei rohamosan fogynak. Sokért valóban nem kár, valószínűleg kevesen sírják vissza a Vörösmarty téri "elizélt palotát", vagy az egykori Roosevelt ma Széchenyi téri spenótházat, ami - egy átadás utáni építészkritika szerint - finomfőzelékké változott. Mégis, fontos ezen házak legalább egy részének védelme, vagy adott esetben dokumentálása, hiszen minden épület önmagán túlmutató jelentőségű, legalább annyit elmond az adott korszak társadalmáról, ízléséről, műszaki lehetőségeiről, társadalomról alkotott képéről, mint csupán egy adott építész gondolkodásáról. 

A sokatmondóan "elizélt-palotaként" emlegetett Magyar Zene Háza. Kép forrása