Ember formálta táj - hazánk mesterséges tavai
A római eredetű tatai Öreg-tó a gimnáziummal és a templommal
A Kárpát-medence táji átalakítását - ahogy a mondás is tartja - már a rómaiak elkezdték. Az általuk is kedvelt tó, a Pelso (vagyis a Balaton) vízfrissítését, szabályozását a Sió-csatorna kiásásával és az első zsilipek megépítésével oldották meg. Szintén római eredetű, de mesterséges a tatai Öreg-tó, amit az évszázadok, sőt évezredek után már mindenki természetesnek hisz, ráadásul nemzetközileg is védett madár-pihenőhely, nem is szólva a partjára épült, műalkotásnak is beillő városról. A tájrendezési munkák, a mesterséges vízduzzasztások a török idők után vettek új lendületet. Az átalakító vízrendezési munkák a huszadik században folytatódtak, a két világháború között, majd a szocialista időszakban egy sor mesterséges tó, illetve víztározó létesült. A jót könnyű megszokni - az így létrejött tavak közkedvelt pihenési célpontok, és a tatai tóhoz hasonlóan az élővilág paradicsomai. Ezek a munkák jól mutatják, hogy megéri nagyban gondolkodni, az egész környéket átalakító vízrendezési-tájépítészeti munkákat végrehajtani. A duzzasztás, a tavak létesítése jó kiegészítése lehet a mostanában ideálisnak tekintett re-naturalizációnak, vagyis a folyók és patakok lehetőség szerinti "visszatermészetesítésének". Ezek a tavak a mostanában gyakoribbá váló villámárvizek kezelésében is segíthetnek, nem is szólva a mikroklímára gyakorolt kedvező hatásról, valamint az adott terület ökológiai gazdagításáról. És végül, de nem utolsósorban a mesterséges tavak téli-nyári kikapcsolódást, pihenést kínálnak. Most nézzük a történelmi Magyarország legjellegzetesebb és legszebb mesterséges tavait! Ezeket különböző okokból létesítették, de mindegyik gyönyörű a maga nemében.
Tata, Öreg-tó (késő római kor, újrarendezve 1740 körül)
A tópart, háttérben a Gerecse és a Vértes hegyeivel. Kép forrása
Nem csak hazánk, hanem Európa egyik legrégibb mesterséges tava a tatai Öreg-tó. A Gerecse és a Vértes vízeit összegyűjtő Által-ér a mai tatai völgyben erősen elmocsarasodott. A területet uraló rómaiak - igen bölcsen - nem a lecsapolás, hanem az ér visszaduzzasztása mellett döntöttek. Az alsó szakaszon máig meglévő völgyzárógátat létesítettek, így a vízszint megemelkedett és létrejött a máig meglévő tó. A középkorban a vízrendezéshez kapcsolódó műtárgyak és így a tó is megmaradt, partjára Zsigmond király épített máig meglévő, bár erősen átalakított vadász - és nyaralókastélyt. A tó következő nagy korszaka az Esterházyak idejére esik. Habár a nagyszabású, a vár helyére tervezett vizikastély nem valósult meg (a megépült kisebb méretű, de barátságosabb kastélyt és felújítását korábban már bemutattuk), a tavat Mikoviny Sámuel mérnök vezetésével újraszabályozták és a család támogatásával kiépülő barokk város csodás egységet képez a tóval, pontosabban a tavakkal, hiszen Tatán az Öreg-tó mellett több tó, forrás és csatorna is található. Az Öreg-tó 1989 óta Ramsari terület. Az iráni városban megkötött egyezmény a legértékesebb vizes élőhelyeket védi világszerte. A tó a vadludak őszi pihenőhelyeként került fel a listára. Minden novemberben több tízezer szárnyas hangos gágogással kísért vándorlása figyelhető meg.
Téli szálláshelyükre vonuló vadludak pihenése, háttérben a tatai vár. Kép forrása
Majk, halastó (18. század)
A majki remeteség a halastóval. Kép forrása
Tatától szinte csak egy ugrásra található következő helyszín szintén az Esterházy-családhoz kötődik. Eszterházy József alapította 1733-ban a kamalduli remeteséget, amit az Architextúra vlogon is bemutattunk. A remeteséghez halastó is létesült, praktikus okokból: a szigorú böjtöt tartó barátok innen nyerték a halat. A tó a völgyben folyó patak felduzzasztásával létesült, és máig igen gazdag halban, amit az élénk horgászélet is tanúsít.
Selmecbánya környéki bányatavak (18. század)
A Hodrusi-bányató. Kép forrása
A Selmecbánya környéki évszázados és intenzív bányászati tevékenység eredményei a bányatavak. Az elnevezés kissé megtévesztő lehet, mert nem feltöltődött külszíni fejtésekről van szó, a tavakat más célból létesítették. A mélyművelésben segítő hidraulikus gépek működtetéséhez rengeteg vízre volt szükség, amit be kellett tározni. Ezekkel a gépekkel kissé ironikus módon főleg a talajvizet szivattyúzták ki a tárnákból. A 18. század előtt ezt emberi és lóerővel végezték, 2000 ember és ugyanannyi ló (!) működtette a szivattyúkat és a létfontosságú szellőztetőket éjjel-nappal. Ezt a fáradságos munkát váltották ki a hidraulikus gépekkel, viszont ezek működtetéséhez hatalmas mennyiségű vízre volt szükség. Az évszázadok során 24 tavat, vagyis tározót létesítettek, ezek mindegyike összeköttetésben állt a bányákkal és egymással is. Az így nyert vízenergiával hajtották a szivattyúkat, a szellőztetőgépeket, az ércfeldolgozó gépeket, sőt még egy sor malmot is. A rendszer kiépítésében oroszlánrésze volt a Tatán már megismert Mikoviny Sámuel vízrendező-mérnöknek. Selmecbánya világörökségileg védett értékeihez ez a bravúros műszaki rendszer legalább annyira hozzátartozik, mint a város épületállománya.
A város fölötti víztározók egyike, háttérben a selmeci kálváriával. Kép forrása
Hámori-tó (18. század)
A Hámori-tó az 1929-ben átadott Palota-szállóval. Kép forrása
A Hámori-tó, ahogy neve is mutatja, szintén az ipari-bányászati tevékenység segítésére létesült 1799 és 1815 között. Egy kis forrás már volt a területen, így csak egy gátat kellett építeni a völgy felé eső oldalon. A tavat, illetve a gátat Fazola Frigyes, a híres kohász és díszlakatos Fazola Henrik fia létesítette. Az így betározott vízből a bükki kohók (régies nevükön hámor) hidraulikus gépeit tudták működtetni, illetve hűteni. A Hámori-tó az évszázadok alatt "természetessé" vált, főleg, hogy nagyban hozzájárult Lillafüred kiépüléséhez. A kis fürdőhely virágkora ironikus módon a trianoni diktátum után indult, mikor az elveszett magashegyi üdülőhelyek pótlására a kormányzat nagy fejlesztésekbe kezdett. Ennek részeként épült fel a Palotaszálló 1925 és 1929 között, Lux Kálmán tervei szerint. A gyönyörű épület tökéletesen illeszkedik a tájba, ráadásul a kiváló helykiválasztás miatt a tóban is tükröződik.
Dég és további kastélyparki tavak (19. század)
A dégi kastélypark tava a Hollandi-házzal. Kép forrása
A 19. század első felében új divat lendítette fel a tóépítéseket: ez volt a tájképi kertek, vagyis az angolkertek kora. Ahogy Európa-szerte, úgy Magyarországon is aki tehette, "ánglus kertet" épített. Kazinczy humorosan írt az új divatról: „most minden(ki)nek ánglus kert kell, s száz között alig van egy, aki tudná, mit csinál és mit kell csinálnia”. A gúnyos észrevétel bizonyára találó volt, de az ország vezető arisztokratái tudták, mit kell csinálni: legtöbben jártak is Angliában, sőt, onnan, vagy Németországból hoztak képzett kertészeket. Egy igazi angolkert elmaradhatatlan része volt a tó, ami kert tengelyét alkotta, megtükrözte a kastélyt és a szerteszét elhelyezett kerti építményeket. Ahol tehették, tópartra építkeztek, de a legtöbb helyen ehhez duzzasztani, építkezni kellett: így mesterséges tó épült Alcsúton, Martonvásáron, Dobán, Füzérradványban, egy sor felvidéki kastélyparkban, vagy épp a fenti képen lévő Dégen. Itt a mélyedésben folydogáló patakot duzzasztották fel, ráadásul egy párhuzamos árapasztó-csatornát is kiépítettek. Az ország legnagyobb és talán legszebb kastélyparki tava 5 kilométer hosszan szerpentinezik végig a mezőföldi tájban.
Sárospataki "tengerszem" (19. század vége)
A "tengerszem" valójában egy felhagyott kőbánya. Kép forrása
A mesterséges tavak legtöbbje másodszándékúan jött létre, felhagyott bányászati tevékenység után. Ezek közül egész sor található, elsősorban kavics-és homokbányák területén (Lupa tó, Omszki-tó, szigetszentmiklósi Kavicsos-tó, Délegyházi-tavak), viszont az egyik legrégibb és legérdekesebb a Sárospatak melletti "tengerszem". Az idézőjel indokolt, hiszen egyáltalán nem egy jégkorszaki gleccsermaradványról van szó, hanem egy felhagyott kőfejtőről, amit a 19. század vége óta folyamatosan birtokba vett a visszatérő talajvíz. A kissé illúzióromboló kialakulás ellenére a helynek valóban magashegységi, természetes hangulata van. A "tengerszem", ami legalább annyira a vadnyugati kanyonok hangulatát idézi túrázók és falmászók kedvelt helye.
Deseda-tó (1974)
A somogyi dombok között hosszan elhúzódó tó. Kép forrása
A Kaposvár melletti Deseda az árvíztározók csoportjába tartozik. Természetesen egyetlen diktatúrát sem igazolnak bizonyos helyes szakpolitikai döntések, de főleg évtizedes távlatból megállapítható, hogy a víz-és tájgazdálkodás ekkor hazánkban eredményesen működött (a tavak létesítésével párhuzamosan jelentős erősítési munkák is zajlottak). Szerencsére ekkor már nem a huszas - és harmincas éveki Szovjetuniót idéző, a természetet megerőszakoló vízgazdálkodási elvek voltak követendők, hanem hagyták a valóban képzett és hozzáértő magyar szakembereket kibontakozni. Ekkor számos olyan árvíztározó létesült, ami ma már "természtesessé" vált, és az adott környék elválaszthatatlan része. Ilyen a közkedvelt Naplás-tó Budapest határában, az Orfüi-tórendszer, a Kőszeg melletti Lukácsházi víztározó, a Fehervárcsurgói-tó, vagy a Lázbérci-víztározó a Bükkben. A Deseda-tó is Somogy egyik közkedvelt kiránduló és vízisport-helyszínévé vált. Emellett természetesen a horgászok és hideg téli napokon a korcsolyázók is előszeretettel látogatják.
Az 1967-ben elkészült Lázbérci víztározó. Kép forrása
A 1962-re elkészült Orfüi-tó. Kép forrása
Tisza-tó (1967-1973)
A 2021-ben megnyitott vizikilátó. Kép forrása
A mesterséges tavakat tekintve mind méretét, mind ökológiai értékét tekintve legjelentősebb a Tisza-tó. A Tisza újraszabályozásával tulajdonképpen a folyószabályozás befejezése óta foglalkoznak. A szabályozás okozta problémák máig sincsenek megoldva, viszont a tó ebbe az irányba tett kisérletnek is tekinthető, noha ma már ilyen nagyszabású duzzasztásokat kevésbé végeznek, inkább a re-naturalizáció, vagyis a szabályozott folyók újratermészetesítése az ideálisnak tekintett eljárás (főleg, hogy a duzzasztás alatt legtöbbször kiszáradás figyelhető meg). A Tisza duzzasztásával már a huszadik század elején is foglalkoztak, de csak a hatvanas években kezdték el a munkákat. A Tisza-tavat két erőmű hívta életre, a Kiskörei vízierőmű vízellátását, valamint a tiszaújvárosi hőerőmű hűtővíz-igényét tudták így fedezni, emellett a tó árvíztározóként is működik. Amint a több évig tartó töltés befejeződött, beindultak a "mellékes folyamatok": a tó idegenforgalmi célponttá vált, ezenkívül beindult a szinte robbanásszerű ökológiai gazdagodás. A változatos élővilágú tavon, ahol mozaikosan található nádas, sekély, de áramló víz, mélyebb terület és mocsár, növény-, hal - és madárfajok százai telepedtek meg. Ezt a gazdag élővilágot mutatja be a 2012-ben megnyitott Ökocentrum.