Attrakció vagy kiszolgálóépület - látogatóközpontok világszerte
A prágai vár látogatóközpontja (az udvar sarkában a plakátok mellett). Kép forrása
A "látogatóközpont" kifejezés lassacskán olyan modoros szóvá válik, mint a pár éve elterjedt "tudásközpont", vagy az "innováció". A kissé elkoptatott kifejezés mögött persze valós funkció és igények vannak, de persze felmerül a kérdés, hogy nem építészeti vagy éppen eu-s pályázatírói túlzásról van-e szó, hiszen a "látogatóközpont" szó valami nagyon korszerű, fejlett dolgot sejtet, pedig legtöbbször olyan egyszerű funkciókat jelent, mint a mosdó vagy a pénztár. Sok helyen - helyesen - nem is vitték túlzásba a dolgot, a prágai várban, amiről nem mondható, hogy kívül esik a turizmus fősodrából, csupán egy zöld "i" jelzés és az aktuális kiállítás plakátjai jelzik, hogy hol van a "látogatóközpont", vagyis hol lehet jegyet váltani, mosdóba menni, leadni a hátizsákot. Nincsenek "kortárs építészeti jelek", építészeti folyóiratba való "finom látszóbeton utalások", mégis minden gördülékenyen megy, könnyű megtalálni a bejáratot és a valódi látnivalókra koncentrálni. Felmerül a kérdés, van-e létjogultsága, és ha igen, milyen formában ennek az utóbbi időben elterjedt épülettípusnak?
A ludwigsburgi kastély (Németország) látogatóközpontja. Kép forrása
Műemlék épületek, kastélyok, várak esetében a látogatóközpont kialakítása inkább belsőépítészeti feladat. A legtöbb helyen jól megközelíthető, mégis alárendelt épületrészekben, vagy épületekben helyezik el ezeket, például a főépületek eredetileg gazdasági funkciójú földszintjein, régi kapusházban, egy közeli melléképületben. Itt kialakíthatók a szükséges pénztárak, mosdók, múzeumi boltok, amit a külső homlokzaton, ahogy Prágában is, csupán egy visszafogott, de mégis észrevehető tábla jelez csupán. A belsőépítészeti kialakítás legtöbbször mai formanyelven történik, hiszen itt felesleges historizálni, a középkorban vagy a barokk korban nem létezett a pénztárpult vagy az értékmegörző bútor-műfaja. A fenti képen látható belső tér ezeknek a követelményeknek teljes mértékben megfelel: a "sváb Versailles", a württembergi királyok nyári rezidenciája az egyik legjelentősebb barokk kastélyegyüttes Európában, a látogatóközpont ezzel nem versenyezhet, a bútorok visszafogottak, mégis elegánsak, minőségi anyagból készültek. A kevesebb több alapelve itt kiválóan érvényesíthető.
A schallaburgi vár (Ausztria) látogatóközpontja. Kép forrása
Nehezebb a helyzet azoknál a műemlékeknél, ahol helyszűke miatt a szükséges új funkciókat nem lehet a történeti épületekben elhelyezni. Az alsó-ausztriai Schallaburg Európa egyik legjelentősebb reneszánsz vára, nagy látogatottsággal. A pénztárakat a külső várkapu előtt alakították ki egy pavilonban és egy ahhoz csatlakozó fedett-nyitott térben, ami lehetővé teszi, hogy nagyszámú várakozó állhasson sorba esős időben vagy a tűző naptól védve. Fontos volt a biztonságos bejutás megteremtése az illetéktelen "belógók" kizárásával, valamint a kerékpárok tárolása is, mivel Schallaburg kedvelt biciklis túracélpont. Így a tető másik oldala alatt kerékpártárolókat állítottak fel. A külső részen ezen kívül padot, ivókutat, valamint a kiállításokat hirdető információs táblákat helyeztek ki. Az ácsolt burkolat és a megtört tető teljesen funkcionális és semleges, a pavilon észrevehető, de mégsem vonja el a figyelmet a fő látványosságtól, magáról a várról. A látogató felsétál a parkolóból, sorba áll, megveszi a jegyeket, beengedik, lerakja a biciklijét és csak azután éri el a legkülsőbb várudvart. Tulajdonképpen ennyi csak az épület funkciója, semmi felesleg, semmi túlgondolás. A mosdókat és a boltot a várépületben helyezték el, azok számára még tudtak helyet biztosítani.
Az Országház Látogatóközpont lejárata. Kép forrása
A budapesti parlamentet, akármilyen impozáns épületről is van szó, nem turistatömegek fogadására tervezték. A tér és az épület felújítása előtt még a parkoló autók mellett várakoztak libasorban a látogatók, a nyári forróságban vagy a téli hidegben. A Steindl Imre program keretében elkészült új látogatóközpont a "leérkezve megközelítő" típusba tartozik, mint a Louvre híres/hírhedt üvegpiramisos megoldása, vagy éppen a Washingtoni Capitoliumban alkalmazott megoldás (2014, tervező: Tima Zoltán KÖZTI). Ennek előnye, hogy hogy a kiegészítés nem zavarja az épület képét, illetve a városképet, hátránya viszont, hogy pszichésen kissé visszás ez a megközelítési irány, hiszen alapesetben kevés épületbe lépünk be a pincén keresztül, nem véletlenül kell a régi középületekbe mindig felmenni, hiszen ez fizikailag is emelkedettséget sugall. Ezt a hátrányt a szélesre vett lépcsősorral (ahol a képen látható módon szívesen üldögélnek az osztálykirándulók is) és a tágas téralakítással sikerült minimalizálni. A felülvilágítós belső terek a természetes fény miatt sem hatnak nyomasztóan.
A bécsi parlament, középen a látogatóközpont bejárata. Kép forrása
Idén januárban fejeződött be a bécsi parlament átfogó felújítása és "funkcióbővítése" is, ami a gyakorlatban szintén egy új látogatóközpont létrehozását jelentette. Itt szintén az "alulról megközelítő" módszert alkalmazták, viszont az épület jellege miatt itt nem kell a felszín alá lemenni. A hazánkra is óriási hatást gyakorló dán építész, Theofil Hansen az épületet úgy tervezte, hogy a kocsifelhajtó az első emeletre vezet fel, így az épület tulajdonképpeni földszintje feljebb került. A felhajtó alatt egy támfal keletkezett, ebbe vágták be a látogatói bejáratot, ami így biztonsági szempontból is megfelelően elkülönül a főbejárattól. Kérdés persze, hogy mennyire szerencsés az főhomlokzat közepébe vágott "metrókijárat", de a Pallas Athéné szobor a legtöbb látószögből kitakarja a bevágást.
A Kemenes vulkánpark a Ság-hegyen. Kép forrása
A látogatóközpontok másik típusa az "önmaga látogatóközpontja", vagyis olyan létesítmény, ahol maga az épület az egyik fő látványosság, ezért kifejezetten szükséges feltűnő, látványos, akár már messziről látszó épület tervezése. Természetesen az ilyen látogatóközpontok sem a semmi miatt épültek fel, általában egy geológiai vagy régészeti lelőhely vagy éppen egy nemzeti park idegenforgalmi központjai. Ezek az épületek jellegüknél fogva megosztók, főleg, hogy ennek az épülettípusnak nincs történelmi előképe, amihez a nagyközönség igazodhatna. A Celldömölk melletti Kemenes vulkánpark (2012, Földes László, Balogh Csaba) ennek a típusnak az egyik legjobban sikerült, de mindenképpen legjellegzetesebb példája. Rendkívül feltűnő épület, ami már több, mint 10 éves, viszont máig formabontó. Az épületet a szomszédos Ság-hegy egykori vulkáni tömbje, valamint az ott folyó bazaltbányászat ihlette, szó szerint egy nyers tömbről van szó. Az épületben a geológiai földtörténeti múltat és a bányászati közelmultat egyaránt bemutatják.
Az ipolytarnóci látogatóközpont. Kép forrása
Az ipolytarnóci látogatóközpont, főleg az ott kiállított leletek jelentősége miatt kihagyott ziccernek tekinthető. Az épület megformálása jól látható módon inkább a hagyományőrző irányvonalat képviseli, de mégis úgy néz ki, mint egy családi ház, amit Frédi és Béni épített át.
A tihanyi levendula-ház. Kép forrása
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park tihanyi levendula-látogatóközpontja a hagyományos, egyben jó minőségű, regionális jellegű építészet szép példája (Koller József, 2012). Az együttes mintha mindig is ezen a helyen állt volna, minden eleme magától értetődő, a tájban gyökerező. Az épületekben oktatási és bemutatóhelyiségek és kis lepárlóüzem is helyet kapott (bár érdekes kérdés, hogy egy ilyen jellegű bemutatóközpontra miért kell ennyi kamerát felszerelni).
Zánka, a gyógynövény-látogatóközpont, háttérben a román kori református templom. Kép forrása
A Balaton-környéki hagyományőrző, de egyben határozottan kortárs irányzatot követi a zánkai gyógynövény látogatóközpont is (2014, Krizsán András). A több épületből álló együttes a faluközpont szélén áll, másik oldalról a birtokot alkotó hatalmas fűszerkert határolja. Az épületben dolgozzák fel a termékeket látványüzem-szerűen, és az árusítás is itt történik. Az oromzatos, fehérre meszelt épületek, és a körülöttük lévő, rakott vörös mészkő támfalak és kerítések tökéletesen illeszkednek egy olyan kiemelt környezetbe is, amit többek között hazánk egyik legrégibb temploma alkot.
Culloden csatamező látogatóközpont. Kép forrása
A látogatóközpontok külön csoportját alkotják a történelmi emlékhelyek, csatamezők melletti létesítmények. Sokszor a helyszínen már nincs is nagyon mit bemutatni: az 1745-ös, skótok számára tragikus végű cullodeni csatamező pontosan ilyen, csupán egy lápos síkságra érkeznek a megemlékezők és a látogatók. Ezért is volt fontos egy olyan látogatóközpont létrehozása, ami nagyrészt múzeumként szolgál, ami maga a fő attrakció. A képen látható hatvan méter hosszú fal a skót katonák ellenállását jelképezi, így az épület szimbolikus tartalmat is hordoz, még ha kissé elvont formában is. A ház tetejére fel lehet sétálni, ahonnan belátható az egykori csatamező.
Hartmannswillerkopf, látogatóközpont. Kép forrása
Az Elzász és a Vogéz megye között, vagyis az akkori német-francia határon álló bástyaszerű hegy 1914-15-ben brutális csaták színhelye volt. A francia állam már a harmincas években impozáns emlékművet és temetőegyüttest létesített, de ezt ki kellett egészíteni egy látogatóközponttal, ahol a szokásos funkciók (emléktárgy-bolt, mosdók, étterem) mellett a csatákat bemutató múzeum is helyet kapott. A szilvamag alakú épület 2017-ben, a százéves évfordulós megemlékezések keretében készült el német-francia együttműködésben. A létesítmény nem akar többnek látszani, mint ami, a turistákat, megemlékezőket, zarándokokat kiszolgáló egyszerű épület. A teraszról egyébként csodálatos és szemléletes kilátás nyílik, ami jól bemutatja a hely stratégiai jelentőségét.
Az elzászi síkság fölé magasodó hegy, középen az emlékművel és a temetővel, jobbra a látogatóközponttal. Kép forrása
Al-Ula sivatag látogatóközpont, Szaúd-Arábia. Kép forrása
A látogatóközpont műfaja, a pavilonépítészethez hasonlóan lehetőséget ad az építészeknek a "nagy dobásokra", vagyis a látványos, lenyűgöző épületek megalkotására, főleg, ha a környezet is magával ragadó. Ilyen a világörökségi védelem alatt álló Al-Ula sivatag fogadóépülete, ahol nem csak az óriási sziklaformációk, hanem az azokba vályt, kétezer éves nabateus sírvárosok is megtekinthetők. A 2000-ben átadott épület egy hagyományos zárt udvart alkot, ami úgy véd a sivatagi széltől és portról, hogy közben lélegzetállító kilátást nyújt. Ráadásul a látogatóközpont oázis-szerűen bázist és védelmet nyújt a sivatagot és a közeli kanyonokat felfedezni kívánó turistáknak, ami praktikus szempontból is nagyon fontos, hiszen van hova bemenekülni egy porvihar elől.
Kinderdijk-Elshout malomrendszer látogatóközpont. Kép forrása
Kép forrása
Szintén világörökségi területen áll ez a könnyed üvegpavilon. Az épület szinte olyan, mint egy úszóház, a szokásos látogatóközponti funkciókkal. A tetőteraszról belátható maga a fő attrakció, a 18. században épült, 19 vízimalomból álló ipari-vízgazdálkodási rendszer. A területet feltáró látogatói útvonalnak a pavilon a kezdő - és végpontja.
Jiangmen (más átírásban Kongmoon) látogatóközpont. Kép forrása
Ahogy a kortárs építészet egyéb műfajaiban, úgy a látogatóközpont-építésben is Kína játsza a vezető szerepet, legalábbis, ami a mennyiséget és az egyes épületek méreteit illeti. Az országban az utóbbi években egymás után épültek a nem csak magyar, hanem európai szemmel nézve is elképesztő méretű létesítmények. A képen látható kilátócsarnok, ahonnan a történelmi Gulao nevű cölöpház-negyedre nyílik panoráma, csak egy része a hatalmas komplexumnak. A hasonló kínai beruházások jelentős részét nyugati építészirodák tervezték, de egyre nagyobb szerepet kapnak a helyi tervezők is, ahogy a fenti esetben is történt. Ezek az épületek, bár kétségtelenül lenyűgözőek és óriási alkotóerő bizonyságai, kissé távol állnak a magyar (és az európai) lélektől. A magyar vidék és táj léptékéhez, kis egységekből álló jellegéhez jobban illenek a Balatonfüred feletti Lóczy-barlang látogatóközpontjához hasonló látogatóközpontok:
A 2021-ben átadott látogatóközpont (Pápai Építész Stúdió), kép forrása