150 kilométer kommunizmus: a berlini fal építészete

A Brandenburgi-kapu a fal idején és manapság. Kép forrása

A második világháború után a négy-, majd kétrészre osztott Németországon keresztül is leereszkedett a vasfüggöny. Ezen csak egy rés volt, a szintén kettéosztott Berlin városa, ahol - nyilvánvaló okokból - nyitva maradt a határ, a város egyes negyedei között viszonylag szabad volt az átjárás. Ezt kihasználva óriási számban menekültek át a keletnémetek nyugatra, a 17 milliós lakosságból 2,6 millió fő települt át a háború és a fal felépülése között, nagyrészük egyszerűen átsétálva az egyik berlini utcasarokból a másikig. Ezt megelégedve a keletnémet államvezetés felépítette a valaha volt talán legbizarrabb határzárat: a berlini falként emlegetett komplex határőrizeti rendszer belvárosi utcákat, metróállomásokat, tereket vágott ketté. Képtelenségét legjobban a ma érthetjük meg, hiszen hihetetlennek tűnik visszatekintve, hogy a fal milyen helyszíneken haladt végig. 

Az Unter den Linden sugárút végén álló Brandenburgi-kapu 1964-ben. Kép forrása

A képtelen helyzetet a pusztában árválkodó Brandenburgi-kapu szemléltette legjobban, nem véletlen, hogy ez vált a legtöbbet fényképezett helyszínné a fal mentén. A díszes építmény egykor egy téglalap alakú dísztér végén állt, viszont a fal építésekor az egész zónát lebontották, a kaput egyik oldalról sem lehetett megközelíteni. A fal leomlása után visszaállították az eredeti környezetet, igaz, magukat az épületeket nem rekonstruálták, viszont a tér hangulata valóban felidézi az egykori állapotot. A térre visszatelepültek az egykori intézmények: a francia, az amerikai és nem utolsó sorban a magyar nagykövetség.

A Brandenburgi-kapu város felőli oldala 1982-ben és napjainkban. Képek forrása

A berlini fal és a határátkelőhelyek. Kép forrása

A berlini fal voltaképpen nem elválaszotta a két városrészt, hanem Nyugat-Berlint kerítette körbe, vagyis azt akadályozta meg, hogy az NDK-területéről bármilyen irányban be lehessen jutni a városrészbe. A híressé vált felvételek a fal Kelet-Berlinnel határos szakaszán készültek, ahol az egykor sűrűn beépített belvároson át haladt a határzár, környező vidék felé eső szakaszok ugyanilyen kialakításúak voltak, de nagyrészt erdős területen vezetett keresztül. A határon való átkelés rendkívül bonyolult volt, az egyes állomásokat csak bizonyos kategóriák szerint lehetett igénybe venni. Külön átkelők létesültek az NSZK állampolgárok részére, a nyugat-berliniek számára, de a diplomaták és egyéb külföldiek is csak bizonyos állomásokat használhattak. A vasúti és közúti teherszállítás Nyugat-Berlin és Nyugat-Németország között csak lepecsételt vagonokkal, illetve kamionokkal történhetett. 

A berlini fal az első napokban csupán egy szögesdrótakadály volt (a híres fényképen ezen ugrik át a keletnémet határőr az utolsó pillanatban). Ezt a későbbiekben valódi (kelet)német precizitással fejlesztették tovább: 

a berlini fal (vagyis inkább határzár) metszete. Kép forrása

Az első vonalat a betonfal képezte. Ehhez nyugati oldalról közvetlenül hozzá lehetett férni, pár év alatt a graffitik a teljes falfelületet beborították. Ezt követte a húsz méter széles homokkal felszórt sáv, ahol jól lehetett látni az esetleges lábnyomokat. Ezt éjjel reflektorokkal világították meg. Majd következtek az őrtornyok, amit olyan sűrűségben helyeztek el, hogy a teljes sávot be lehetett látni fentről is. Majd következtek a spanyollovasnak nevezett akadályok, végül, a keleti oldal felé két szögesdrótkerítés érzékelőkkel ellátva. Jól látható, hogy nem csak sima falról volt szó, hanem a történelem egyik legkomplexebb határzára vonult végig az egykor sűrűn beépített berlini belvároson. 

A Potsdamer Platz 1967-ben és napjainkban. Képek forrása

Az így végigvezetett határzár keleti oldalán kiürítették, illetve nagyrészt lebontották az épületeket, az egykor nyüzsgő belvárosi terek reflektorokkal bevilágított határzónává váltak. Így a Potsdamer Platz, ami a 19. század közepe óta a város egyik fő csomópontja volt, szintén teljesen kiürült. A fal lebontása után csak húsz évvel nőtt vissza a város, ma ismét belvárosi tér található itt, természetesen teljesen új beépítéssel.

A Niederkirchnerstraße az 1980-as években és napjainkban. Képek forrása

A fal belvárosban futó szakasza teljesen képtelen helyzeteket eredményezett. A régi kormányzati negyedben áll az egykori porosz képviselőház, vele szemben a Martin-Gropius-Bau, egy neoreneszánsz múzeumépület, amit Walter Gropius, a Bauhaus egyik alapítójának nagybátyja tervezett. A kettő között pedig ott húzódott a határzóna, szögesdróttal, őrtornyokkal. 

A fal az Engelbecken-Hof mellett. Jól látható, hogy nyugati oldalról egészen közel lehetett menni a falhoz. Kép forrása

Elsenstraße-Heidelberger Straße sarka. Kép forrása

A fal belvárosi szakasza 1989-ben és napjainkban. Képek forrása

A fal belvárosi szakasza produkálta talán a legelképesztőbb helyzeteket. A felső kép helyszíne jól beazonosítható, a Zimmerstraße-Charlottenstraße sarka, a fal fennállásának utolsó évében. A környék az azóta eltelt harminc év alatt átalakult, az egykori háztömbök visszaépültek, mai beépítéssel, egyébként a körülményekhez képest barátságos módon. 

A Checkpoint Charlie 1977-ben és napjainkban, a balra látható neoreneszánsz épület segíti a tájékozódást. Képek forrása

A Zimmerstraße sarkától csak egy háztömbnyire található a Checkpont Charlie a világ valaha volt legfurcsább határátkelője. A budapesti jellegű, neoreneszánsz utcasaroknak csak az egyik épülete vészelte át a háborút. Ide került a csak külföldiek által használható határátkelő őrbódéja, mögötte a senkiföldjével. A helyzet szürrealitását fokozta, hogy az utca alatt haladt a metró 1908-ban átadott vonala is. A metróállomások helyzete kevéssé ismert fejezete Berlin kettéválasztásának, de annál elképesztőbb:

A lezárt Stadtmitte metróállomás az 1980-as években. Kép forrása

Egy négymilliós várost természetesen nem lehet hermetikusan kettéválasztani. A berlini metró egyik vonala például észak-déli irányban szelte át a várost, áthaladva a keletnémet zónába eső belváros alatt, vagyis kétszer is érintve a falat. Különféle nemzetközi jogi bonyodalmak után az a megoldás született, hogy a szerelvények megállás nélkül haladnak át az NDK alatt, így a vonal üzemeltetését biztosítani lehetett. Viszont a területére eső öt (!) metrómegállót a keletnémet államvezetés hermetikusan lezárta, hiszen az egész fal értelmét veszélyeztették volna az állomásokon átszökő, menekülni kívánó elvtársak. Majdnem harminc éven keresztül tartott a szürreális állapot, hogy elindult a metrószerelvény, áthaladt öt üres, lezárt állomáson, majd folytatta útját, mintha mi sem történt volna.

Az egyik "szellemállomás". Kép forrása

Az Oberbaumbrücke 1989-ben és napjainkban. Képek forrása

Berlin minden bizonnyal legszebb hídja az 1896-ban épült Oberbaumbrücke. Az északnémet téglagótikát felidéző átkelőt eleve úgy tervezték, hogy a metró is áthaladjon a középkori "várfalon". A szerencsétlen híd 1945-ben a berlini csata alatt megsérült, a "vártornyok" elpusztultak, ráadásul itt a Spree-folyó lett a határ. Felújításról és a metróközlekedés visszaállításáról szó sem lehetett, a hídra határőrök települtek. A fal leomlása után az egyesített berlini városvezetés egyik első dolga volt a híd felújítása és újjáépítése Santiago Calatrava spanyol sztárépítész vezetésével. 1995-ben át is adták a megújult hidat, illetve a visszaállított metróvonalat. 

Berlin-Steinstücken fallal körbevéve. Kép forrása

A berlini falról készült leghíresebb képek a belvárosi szakaszokon készültek, viszont a "vidéki" helyszínek sem nélkülözték a bizarr megoldásokat. A Steinstücken nevű kis családi házas telepet 1920-ban, Nagy-Berlin létrehozásakor csatolták a városhoz egy Potsdamba ékelődött exklávéként. Ennek akkor persze semmi jelentősége nem volt, viszont a fal felépítésekor ez a helyzet rendkívül fontossá vált. Steinstücken 300 lakója a képen jobbra fent látható köldökzsinóron keresztül érhette el a várost, a telep körül kialakították a határzárat a szokásos őrtornyokkal, reflektorral megvilágított senkiföldjével, és a hármas fallal. 

A szerencsésen Nyugat-Berlinhez került, de kissé pórul járt Steinstücken térképe. Kép forrása

A Glienicker Brücke 1985-ben. Kép forrása

A berlini falhoz hozzátartozik a Glienicker Brücke, minden hidegháborús kémfilm kötelező helyszíne. A híd elhelyezkedése itt eléggé érdekes, hiszen itt nyugaton van kelet és keleten van nyugat: a tórendszer nyugati oldalán fekvő (keletnémet) Potsdamot köti össze a keleti oldalon fekvő Nyugat-Berlinnel, hiszen ez a határsáv külső oldala. A híd 1907-ben épült, és ötven-hatvan évig a környéken élőkön kívül senki se ismerte. A városi legenda egyébként igaz, a jól belátható, hosszú hídon valóban történtek a filmekben is megörökített kém-cserék. 

A szökés közben lelőttekre emlékező keresztek a fal nyugati oldalán 1982-ben. Kép forrása

A berlini fal felépülése, és "üzemeltetése" egy többmilliós nagyváros közepén ma már szerencsére elképzelhetetlen. Jól jellemzi a kommunizmus embertelenségét és bizarrságát és mutatja, hogy az ideológia keletnémet változata volt talán a legszürreálisabb. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy itt éles tűzparancs volt érvényben: 29 év alatt 140 szökni próbálót lőttek le a határőrök. 

A fal bontása 1990-ben, háttérben Szent Mihály-templom. Kép forrása